Nagyjából 15 éve foglalkozom a táncterápiával. Ezalatt az idő alatt rengeteg emberrel kapcsolódtam, kísértem őket a gyógyulás felé vezető úton. Nagyon sok megterhelő, nehéz történettel találkoztam, nagyon sok bántalmazás és abúzus emléke transzformálódott át a folyamatok során.
Viszont eljutottam egy pontra, hogy elegem lett a sok nehéz történetből. Elegem lett, hogy mindig vissza kell menni a gyerekkori elakadásokba, a “szüleim nem szerettek eléggé” témájához. Azt vettem észre, hogy minél többször térünk ide vissza, valójában megerősítjük a történetet.
Már egy ideje mozog bennem az, hogy mást szeretnék. Máshogy. Nem arról van szó, hogy ne lenne fontos a traumákkal is dolgozni, és hálás vagyok, hogy egyre inkább tér van erre, és egyre többen mernek belenézni a különböző elakadásokba, de én adnék egy más fókuszt is.
Az érdekel, mi van a traumák mögött, ki van mögötte, ki az a lélek, az a lény, aki ott él benned, bennem, aki nem csak a traumái által van meghatározva, hanem ezek mellett egy határtalan létező, egy teremtő, alkotó ember, aki azért jött ide, hogy élvezze az életet.
Milyen lehetőségek vannak bennünk arra, hogy örömet és jóérzéseket éljünk át és osszunk meg egymással? Milyen csodák vannak bennünk, amik arra várnak, hogy felfedezzük és kibontsuk őket?
Milyen lenne az a létezés, ahol nem a problémákra fókuszálunk, hanem keressük azt, ami jólesik?
Mindig hittem benne, hogy sokkal több van bennünk, mint ahogy azt elhitették velünk. Mindig hittem a varázslatban, a csodákban, a szépségben, és abban, hogy azért vagyunk itt, hogy boldogok legyünk.
Önismeret nélkül nincs boldogság, hiszen ami valakinek működik, az lehet hogy neked teljesen off. Azt vettem észre, hogy az önismeret – legalábbis ahogy én érzékeltem – nagyon összekapcsolódott a különböző elakadások felkutatásával. Időnként a csoportokban eljön egy pont, amikor mindenki túl akarja licitálni a többieket, hogy neki mennyire rossz volt. És félreértés ne essék: nagyon is tisztelem azokat, akik hajlandóak ránézni a nehézségeikre, akik szeretnének változtatni, és hajlandóak is ezért tenni. Ez hihetetlen bátorságra vall. Viszont azt is látom, hogy nagyon fontos, hogy erősítsük meg azt a részünket, aki jól van, aki tud, aki érez, aki egészséges. Nagyon nem mindegy, hogy milyen nézőpontból tekintünk önmagunkra: áldozat vagy teremtő, traumatizált gyerek vagy cselekvőképes felnőtt? Egész más választások lesznek elérhetőek számunkra, ha beleállunk az erőnkbe.
Azt látom, hogy lett egy nagy divatja annak, hogy traumákat oldunk, rengeteg módszer született meg erre, és rengeteg módszer csodálatosan működik. Nyilvánvaló, hogy elképesztően sok trauma halmozódott fel az emberiség történelmében, amik gyógyulásra várnak, és teljesen természetes, hogy elkezdtünk ezekkel foglalkozni. Nagyon van ennek helye és ideje. Viszont talán túl nagy fókusz helyeződött ezekre, és elfelejtettük közben, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az életet. Ahol a fókusz, ott az energia.
Persze, lehet, hogy ezt csak én érzem így 🙂
